Vanda

Kicsit túl gyakori az az eset, mikor volt is gazdi, vagy nem is volt, van is otthon, de valójában nincs. Egy biztos: mindig a kutya szenved. Mindig nagy dilemma, hogy kinek mennyi felelősséget kell vállalnia, mikor önkéntelenül is kapcsolatba kerül egy rossz sorsú állattal. Töprenghettünk volna azon, hogy Vanda esetében miért vártak a segítségkéréssel az utolsó pillanatig, de inkább arra próbálunk gondolni, hogy az a telefon – akármikor is jött – megmentett egy életet.

Vanda egy ózdi telepen élt. Állítólag egy telepőr volt a nem hivatalos gazdája, a kislány többször utána szökött, mikor máshova helyezték. A kutya látványa nemhogy siralmas, de kimondottan ijesztő volt. Csontig soványodott, lábai úgy remegtek, hogy még azt a minimális testsúlyt sem bírták el, ami kevesebb már nem is lehetett volna. Mellbimbói elrákosodva a földig lógtak, testét elfertőződött felfekvések borították. Orra leszáradva, váladékozva, szeme befordulva, hátán hatalmas heg valamilyen régi sérülésből: a látvány már lehet, hogy nem is rémisztő volt, inkább egy beletörődött érzést váltott ki: hogy nincs mit tenni.

Vandát nagy nehezen mégis betettük a kocsiba. Ha az utat túléli, utána már csak az állatorvos tudja megmondani, kap-e még új esélyt az élettől az életre. Tudtuk, hogy az utolsó pillanatban járunk, most már minden rajta múlt. Ha akarja még csinálni, talán tudunk segíteni felállni.

Próbáljuk hinni, hogy valamilyen különleges képesség köt össze bennünket az argentin dogokkal, mert csodával határos felgyógyulásoknak lehettünk már szemtanúi (bár az állatorvosunk is egy zseni, meg kell hagyni). De ha jobban belegondolunk, az a hihetőbb, hogy egyszerűen csak megadjuk a nálunk lévő kutyáknak azt, amit eddig is megérdemeltek volna: törődést és alázatot, amit ők egyszerűen csak úgy értékelnek: „most már van miért tovább csinálni”.

Vanda a kezdeti nehézségeken túljutva kezdett visszatérni az életbe: sebeit benőtte a szőr, lábai megerősödtek, és furcsa módon tőlünk soha nem akart megszökni. Vanda felépülését egyetlen szóval lehet jellemezni: látványos volt.

Sikertörténet volt elejétől a végéig. Ugyan minden betegségéből felépült, de sebei még mindig jócskán árulkodtak a múltjáról. Ezért féltünk, hogy örökbeadása nehézkes lesz. Egy hölgy keresett meg bennünket, eleinte csak általánosságban érdeklődött az örökbefogadható kutyákról. Mi rögtön Vandát ajánlottuk, és elkezdtünk szorítani.

Zsófi és a családja lélekben végigkísérte a gyógyulást, az ivartalanítást, és szeretettel várták a kisasszonyt. Még soha nem látták, mégis több tiszteletet éreztek a kutya iránt, mint bárki valaha, aki akár naponta is látta – és láthatta tönkremenni.

Izgatottan indultunk Veszprém mellé. Minden örökbeadás előtt a gazdijelöltek legalább két lépcsős szűrőn mentek keresztül, nehogy bármelyik – sokat szenvedett kutya újra rossz kezekbe kerüljön. Zsófiékban bíztunk annyira, hogy megkockáztassuk: az első találkozás legyen a végleges.

Nem csalódtunk. Zsófi és a család attól sem rettent vissza, hogy Vandának időbe telt, míg elfogadta új környezetét. Azóta, hogy Vanda otthonra lelt, minden héten újabb fotókat kaptunk róla és új életéről. Vanda amellett, hogy gyönyörű és egészséges lett, olyan boldog volt, amilyennek minden kutyának lennie kellene. A testén néhány seb még mindig jelezte az eddig megtett utat, egyben azonban biztosak lehetünk: Vanda ugyan nem felejtett, de megbocsátott. Képes volt átlépni az életében eddig őt ért szenvedéseket: képes volt befogadni az élet minden szépségét úgy, ahogy addig elfogadta szörnyűségeit. És hála Zsófiéknak, szépségekben nem volt hiány. Köszönjük nekik.

Vanda megkapta az örök boldogságot. 2009-ben azonban gyógyíthatatlan leukémiát diagnosztizáltak nála. Még tartotta magát egy ideig, de a szervezete ezzel a betegséggel már nem tudott megküzdeni. Vandus fénye 2009. május 15-én örökre kialudt. Családja helyettünk is búcsúzott tőle.

Zsófi szavai: „Sajnos most nem segített a csoda, ezt a betegséget nem lehetett legyőzni, de ez a kicsivel több mint 1 év szép volt, és megőrizzük az emlékét. Egy kedves angyal távozott.” R.I.P. kicsi Vandánk…